Ha belegondolunk, a horgolás is hasonló, bár ennél horgolótűt használunk a hurkoláshoz. Más források szerint Arábiából, a fűszerkereskedőkkel érkezett hozzánk ez a módszer. Az általuk behozott technikával világi és egyházi főméltóságok kesztyűi, harisnyái, gallérjai és ruhadíszítései készültek. Ezeket nem bizonyított, hogy horgolótűvel készítették volna, előfordulhat, hogy kialakult technikájuk volt a hímzőtűvel való a hurkolásra.
Más nézetek szerint a módszer Dél-Amerikából ered, egy harmadik elgondolás szerint az ősi Kína területéről kiindulva járta be a világot. A kínai technika lényege az volt, hogy egy vásznon öltötték át a horgas tű segítségével a cérnát, amelynek szemeit egymáson is átbújtatták. A XVIII. században a textil aztán elmaradt és így alakult ki a „levegőszemes“ technika. A csipkekészítést mesteri szintre a XVI. század Olaszországában fejlesztették és innen terjedt el Európában.
Magyarországon is a középkorban tűnt fel a hurkolt csipke készítése, amelynek jellemzője, hogy középen kezdik és körbe hurkolják. Ezt a csipkeszél dekorációt elsősorban anyagok szélének díszítésére alkalmazták. A csipkekészítés és horgolás igen hamar elterjedt hazánkban és a népi kultúra részévé vált. Sok helyen ruhadarabok díszítésére (szélen vagy betétként) használják a hímzéssel együtt (vagy ahelyett, pl. a rececsipke kiváltására), nem önálló ruhadarabok készítésére. Férfiingek, női főkötők, párnák, lepedők, keszkenők és zsebkendők díszeként kaptak helyet a horgolt betétek. A csetneki, a kalotaszegi, a matyó a mezőségi hímzések mindegyikénél találunk ilyet. Az önálló ruhadarabok horgolása az 1880-as évektől terjedt el, csecsemőruhákat (fejkötőt, réklit) készítettek így.
